2026. február 20., péntek.
A női U25 utolsó meccse ebben a szezonban. Az ötödik helyért mentünk fel a jégre. Nem döntő volt. Nem aranyérem.
De nekünk fontos volt.
Ez egy brutál nehéz szezon volt. Nulláról indultunk. Tényleg nulláról. Sokadjára. Volt, hogy kevesen voltunk. Volt, hogy hiányoztak meghatározó játékosok. Pénteken is. És igen, ebben a meccsben benne volt. Meg lehetett volna. Most lehet kicsit szomorúnak lenni emiatt. De közben meg ott van az is, hogy végigcsináltuk.
Nem tűntünk el. Nem oszlott fel a tatabányai női hoki. Nem mondtuk azt, hogy „jó, akkor inkább hagyjuk”. Hanem kérdeztünk, hívtunk, álmodtunk. Csapatot. Lett edzés. Lett meccs. Maradt női hoki csapat Tatabányán.
És ez nem magától történt. Köszönjük mindenkinek, aki jött akkor is, amikor nem a bajnoki cím volt a tét, hanem a jövőnk. Köszönjük a védéseket, a blokkokat, a gólokat, a csendes munkát, az utazásokat, a háttérben végzett melót.
Ez a szezon nem volt szép.
De őszinte volt.
És a miénk volt.
Jövőre nem csak lenni, néhány gólt lőni akarunk.
Hanem meccseket nyerni.
De ami a legfontosabb:
van női U25 Tatabányán.
És lesz is.
Köszönjük mindenkinek.
Regének, Virágnak, Hannának, Hangának, Lottinak, Eszternek, Renátának, Liliánának, Pannának, Bekinek, Beának, Vikinek, Zsófinak, Timának, Tündének & Tündének, Anitának, Zselykének. Évi és Panna védéseit – volt, hogy konkrétan meccsben tartottatok minket.
Köszönjük az edzőknek: Zolinak, Gergőnek, Ádámnak.
Csonginak, Dávidnak. És Csabónak, aki Fehérváron odaállt mellétek.
Ez most nem a tabelláról szólt.
Hanem arról, hogy van női U25 Tatabányán.